Lakner Zoltán: Mitől aktív az állam, a polgár?
2011. július 28.
Lejegyezte: Velenczei Ágnes
Az előadó bevezetőjében elmondta, hogy erről a kérdésről nehézséget jelent röviden beszélni, a téma mélysége és leágazásai miatt egyaránt.
Kétféle állampolgári kultúrát határozott meg, az egyik a parokiális alattvalói kultúra, ahol a csupán az output információkkal foglalkozik az állampolgár, és nem akarja azokat cselekvően megváltozatni, befolyásolni. Az aktív állampolgár részt akar venni a folyamatokban, üzeneteket és információkat küld a döntéshozók felé.
Aktív állam is csak aktív állampolgárokkal létezik. Az állam önmagában nem lesz aktív, illetve nem abban lesz aktív, amit mi helyesnek gondolunk.
A közöny oka, hogy Magyarországon sokáig nem volt magyar államkeret, csak idegen hatalmak irányították az országot, majd a XX. század totalitárius hatalmai gyakorlatilag nem engedtek magánszférát, így az emberek nem erősödhettek meg önérzetükben.
A Kádár-korszak, ami még a legelviselhetőbb volt az egyén számára, már engedett némi magánszférát, az sem volt demokratikus rendszer, nem közmegegyezés volt, hanem társadalmi alku, de civil értelemben vett civil közélet nem volt. Ezért egyéni és legfeljebb szűk csoportérdekek érvényesültek. Megerősödtek – a legrosszabb magyar hagyományokra épülő – kijárási technikák. Emlékeztetőül visszautalt a Mikszáthtól olvashatókra. Ekkor alakultak ki azok a technikák, amik a szürke zónában, majd a fekete zónában működve már a maffiatechnikákat alapozták meg.
A rendszerváltás hozta a szabadság élményét, valamint a valódi civil technikák kialakulását és megerősödését, de azonnal két, aktivitást akadályozó tényezőt is.
A leszakadás és a napi életfenntartásért folytatott küzdelem nem teszi lehetővé a civil aktivitást, márpedig a rendszerváltáskor az állampolgárok nagy százaléka került ebbe a helyzetbe.
A másik, aktivitást akadályozó helyzet, hogy nem az állampolgárok nagy tömegeinek mozgalmai, tömegdemonstrációi határozták meg a rendszerváltás mikéntjét, az emberek többsége csupán „hagyta magát rendszerváltani”. Esetlegesen kiválasztódott elitekből, gondolkodókból kialakult csoportok ültek tárgyalóasztalhoz az állampárt képviselőivel és tárgyalási technikák felhasználásával érték el a rendszerváltást és annak mikéntjét, a hatalmát már fenntartani nem képes – és addigra ezt már felismerő – állampárttal.
Ezen a módon az új pártok alakulása azt eredményezte, hogy a „mindennapi társadalom” elszakadt a politikai és társadalmi elittől.
A rendszerváltás következtében megszűnő munkahelyek, kirekesztő folyamatok eredményezték a társadalmi hálózatok szétesését, a bezáródást. Jövedelmi frusztráció kialakulása, az átlag lecsúszása az 1980-as évek második felétől: szegénység és szegényedés, a társadalom kb. fele megmerítkezik a szegénységben – ekkor egyéni és családi túlélési stratégiák születnek, aminek a segítségével vannak, akik vissza tudnak kapaszkodni.
A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése a szétszakadás élményét hozza. A szegények azért válnak egyre szegényebbeké, mert a gazdagok az ő rovásukra gazdagodnak.
A pártok eleinte akarták a civil társadalom megerősödését, majd elkezdték érzékelni, hogy a hatalmi palettán osztozkodniuk kellene és ez már nem volt ínyükre. Ekkor alakult ki a civil szervezeteknek az a támogatási rendszere, melyben a hatalmon lévők elkezdték azokat a szervezeteket támogatni, amelyek az ő oldalukon álltak, és kimondott vagy ki nem mondott elvárásokat fogalmaztak meg a tevékenységükkel kapcsolatban.
Kialakul az a fajta alattvalói attitűd, amely felteszi ugyan a kérdést, hogy: „Négy évenként van csak ránk szükség?”, de közben azt igényli, hogy a két választás között hagyják békén élni a saját életét.
Csizmadia Ervin már 1991-ben írt arról, hogy hogyan válik el a gazdasági és a politikai elit.
Bekövetkezik a csalódás a pártokban, a téves azonosítások, az ígéretspirál és a korrupció következtében is. A pártok szavazóbázisai nem beazonosíthatók a hagyományos osztály-meghatározások alapján.
A helyzetmagyarázatok negatív hatása: „a kapitalizmus ilyen”-től a nyílt szegényellenesség, az önhiba és az érdemtelenség manifesztté válásáig, illetve a politikai korrektség hibáztatásáig, mind a közömbösség erősödését szolgálja.
A magyar gazdaságpolitikában sokáig jellemző volt a megszorítások és kiengedések egymást váltó ritmusa, ami 7 éve megszakadt, már csak a megszorítás van, s jövőre még nagyobb megszorítások következnek; ez egyik alapvető oka a jobboldal megerősödésének.
A társadalom szegmentálása mára a kormánypolitika szintjére emelkedett.
A kormánynak nincs eszköze a valós munkahelyteremtésre, gazdaságélénkítésre, az lakosság 30-40%-a a létminimum alatt élve, csak a közmunkaajánlatot kapja.
Kende Péter évekkel ezelőtt megfogalmazta, hogy nincs a szétszakadt társadalomban közösségszemlélet, Ferge Zsuzsa pedig 2008-ban azt, hogy azért nem sikeresek a társadalomegyenlősítő politikák, mert nincs közösségérzet a társadalom csoportjai között, megosztó politikákkal nem lehet esélyegyenlőtlenségeket csökkenteni, ügyeket közössé tenni.
Ma már nyílt szegényellenesség zajlik a kormánypolitika szintjén.
A most hatályát vesztő 90-es Alkotmány ellensúlyként fogalmazta meg és szervezte meg a települési önkormányzatokat. Most a pénz megvonása eredményezi a hatalommegfosztást és a társadalmi aktivitás csökkenését. Demokráciákban a hatalomnak és a pártoknak van határa, nálunk nem.
Nézőpont kérdése, hogy mit nevezünk aktív államnak. Nem ez a határtalanság, hanem az állampolgárok aktivitása teszi aktívvá az államot.
„Nem lehet permanens hősiességben leérni az életet.” A különböző csoportok hivatástudatára alapozva, azzal visszaélve, a pártoktól független autonómiák forráshiányával történő visszaéléssel folyik a pártpolitikától független közélet-területek elfoglalása, álcivilek megjelenése. Normalitás kéne az élhető élethez és a civil aktivitáshoz.
Egyre tudatosabb a törekvés a társadalom felülről lefelé, hűbéri rendszerben történő megszervezésére.
Mindezzel szemben nem hősiességre van szükség, hanem új struktúrára, újfajta működésre.
A közügyhöz vezető lépésekről:
Az elmúlt egy évben erősödő civil mozgásokat észlel, amiknek az alapja a revelációk sorozata, ráébredés, „az érdekfelismerés magabiztossága”, a „senki nem csinálja meg helyettünk” érzés felülkerekedése.
Teendők, közös tanulandók: hálózatépítés, kooperáció, nyitottság, keresés, szövetségkötés, munkamegosztás, partnerség – „hozzon magával mindenki még egy embert”, akiben megbízik és akire rábíz valamit. Reális célok kitűzése, érintettek bevonása, ami az ellentétes hatások áradatában nem könnyű, de lehet eredménye.
Alapfeltétel a bizalom és a tudatosság. Felismerni, hogy az egész kicsi cselekvéseknek is van hatása az egészre. Mi csináljuk, amit a másik nem tesz meg helyettünk.
Az előadást követően sok kérdés és vélemény fogalmazódott meg a hallgatóságban: A finanszírozás hiánya elbizonytalanítja a civil szervezeteket. Érdekes a szakszervezetek jelenlegi mozgása. Van e egyáltalán munkásság? A „hagyta magát rendszerváltani a lakosság többsége” gondolatból következik e, hogy kommunista királyságot szeretnének, mert nem érzik magukénak a helyzetet? Milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy az állampolgár változást akarjon, és aktívvá és képessé is váljon a változás kezdeményezésére? Az oktatásnak van ebben felelőssége. Milyen szerepe lehet a nevelésben a közösségi rádióknak és televízióknak?
Válaszaiban az előadó beszélt arról, hogy az új szervezetek keresik önmaguk határait, hogy szükséges e új pártot alakítaniuk. A szakszervezetek eredményességéhez nem elegendő a szakszervezeti elit megélénkülése, harciassá válása, eredményt akkor érhetnek el, ha jelentősen megnövekedett tagságra lesznek képesek szert tenni. Tusnádfürdőn a miniszterelnök megfogalmazta, hogy vége a jóléti államnak. Tehát a kormány nem tud és nem akar jólétet ígérni a polgárainak. Új korszak jön, amilyen még nem volt, most írják a szabályait, de nem tudják milyen lesz, ezért akármi lehet. Ki kell találni, hogy a függőséget az anyagi erők nélkül hogyan lehet megszüntetni, hogyan lehet teljesen civilnek lenni! Olvasmányélményeire hivatkozva elmondta, hogy az oktatás régen is rémes volt, de ezen is sikerült mostanra rontani. Azokban az országokban, ahol ma működő közösségiségről beszélhetnek, mint pl. a skandináv országokban, történelmi alapjai vannak a közösségi hagyományoknak, de ezen nekünk most nem búslakodnunk kellene, hanem a példákat átvéve elősegíteni a saját ugrásunkat.