„Jártál-e már Budapesten?”Bemutató Petendi Szabó Péter fotógyűjteményéből, az azt kísérő videóanyagból
Házigazda: Sain Mátyás
Mikor a címet elolvastam, bevallom valami egészen másra számítottam.
A képek előtt kivetített cím:
Háttér
Fotó és videoprojekt
Fényképek
majd Petendi Szabó Péter bevezető szavaiban megfogalmazta, hogy a fénykép kevés szóval tud fontos, remélhetőleg a befogadó számára, de az alkotó számára mindenképpen fontos gondolatokat közölni. A képek, amiket látni fogunk Magyarországon készültek 2005–2006-ban.
Képek peregnek előttünk, emberek, családok, gyerekek, háttérben Budapest jellegzetes látképével, a kivilágított Lánchíddal és a Budai Várral. Minden kis kivágás után nagytotálból kapunk egy újabb képet ugyanazokról a szereplőkről, látjuk nyomorúságos, valóságos életük helyszínén őket, és lelepleződik, hogy ők nem az első képeken látott helyszínre látogattak el, hanem a háttérkép ment el hozzájuk.
Már ez a kontraszt is döbbenetes, majd jön a videó, ahol ugyanezek az emberek válaszolnak a fotós által feltett kérdésre: Jártál-e már Budapesten?
Ami a válaszokból szinte egyformán fogalmazódik meg, esélyük sincs eljutni még a falujukhoz közelebb eső helyekre sem, nem hogy Budapestre.
És ide kívánkozik a kérdéseinkre kapott válasz a fotóstól: Azt akartam felmutatni, hogy az ő falujukból Budapest mennyivel távolabb van, mint Budapestről ők. A döntések többsége Budapesten születik, a döntéshozók pedig az ő valóságuk ismerete nélkül hozzák meg róluk a döntéseiket.
Egy újságcikk: http://www.nol.hu/archivum/archiv-501944
S hogy mit válaszoltak arra a kérdésre, hogy milyennek gondolják a fővárost?
„Milyennek gondolom? Sok ember van, szép házak. Jó lenne elmenni. Megnézni múzeumokat, kastélyokat.”
69 éves roma férfi: „Sokfelé jártam mikor még nem voltam házas, zenéltem, bőgős voltam, míg meg nem süketültem. Szeretnék körülnézni több helyen Budapesten.”
Fiatalember, szakmát tanul: „Budapesten nem kell a kerttel foglalkozni, mikor hazamennek iskola után, meg több a szórakozási lehetőség.”
Kislány: „Itt nagy a csend és szép a természet. Elmennék Budapestre, megismerkednék valakivel, aki ott ismerős és vele megnézném az állatkertet, meg múzeumokat.”
65 éves férfi: „Az országházát meg a múzeumokat nézném meg.”
82 éves parasztasszony, aki sehol sem volt életében, csak a pappal voltak Máriapócsón: „Aki állandóan munkában volt, az nem tud felkerekedni.”
Idős férfi a háttérkép előtt: „Ez a Lánchíd! Ezen én a háborúban hadifogolyként mentem át.” És meséli, hogy hogyan hajtották őket egészen Németországig.
40-es férfi, szeret a településén élni, békés, csendes hely, ahol akár még éjszaka is kimehet az ember az utcára, senki se bántja. „Óriási forgalom és óriási házak lehetnek. Csak olyannal mennék, aki ott otthonosan mozog. Jó lenne legalább egyszer eljutni Budapestre! Jó lenne egy jó meccset megnézni, de 17 ezer forintos segélyből nem lehet.”
A hallgatóságot megérintik a képek és a videón hallható őszinte kitárulkozások. Záporoznak a kérdések az alkotóhoz:
Hogy született a gondolat? Hogy fogott neki a sorozat elkészítésének? Hogy találta meg a helyszíneket? Mitől lettek ilyen nyitottak és elfogadóak a képeken szereplő és a videón megszólaló emberek?
Petendi Szabó Péter: Olyan embereket kerestem, akik azonos képességekkel rendelkeznek, azonos tenni akarással, mint a jobb körülmények közé született városi emberek, és a hely határozza meg, hogy nem tudnak jobb feltételeket teremteni maguknak. Mielőtt egy helyszínt felkerestem, olyan helyi emberrel teremtettem kapcsolatot, pappal, polgármesterrel, lelkésszel, aki megértve a szándékomat segítette megtalálni helyben ezeket az embereket és az ő személyének hitelessége és az én őszinte kíváncsiságom tette lehetővé a kapcsolatok kialakulását.
Akkor indulok el egy anyag elkészítésére, ha valamiben nagyon nagy hiányt érzek, és úgy érzem, hogy az eszközeimmel képes vagyok tenni ellene. A fotográfia egy magányos műfaj, az alany és a fotográfus között egy intimitás alakul ki.
Ezt a háttérhasználatot a fotográfia hagyománya is ihlette, ahol vándorfotográfusok járták a vidéket, és egy vágyott világ háttere előtt készítették képeiket. Ez egy olyan mélyen rögzült gyakorlat, hogy volt, hogy a képek elkészülte után megkérdezték tőlem, mivel tartoznak ezért.
Óriási felelősség a fotográfusé és még nagyobb a képek fogyasztóié, hogy ne manipulálhassák őket. A hitelesség nem az alkalmazott technológián, hanem a gépet kezelő emberen múlik.
Számomra akkor van vége egy munkának, amikor az első visszacsatolást megkapom, az fontos, hogy a képeimmel megfogalmazott üzenet hogy megy át. Ebből a sorozatból két egymást követő nyáron a Lánchídon volt kiállítás.
Péterfi Ferenc kérdése: Tudom, hogy tanít is, tanítható e a fotográfia és a fotográfusi személet?
Petendi Szabó Péter: A fotográfia tanítható, hogy a fotográfus milyen szándékkal közelít a témához, az nem tanítható.
Kérdés: Hogyan viszonyultak a fotókon szereplő emberek ahhoz, hogy a képmásuk már elkerül Budapestre, de ők továbbra sem?
Petendi Szabó Péter: Az elkészült képéből mindenki kapott. A legkényesebb, hogy rám bízták a képmásuk felhasználását. A fotográfia a kezdetektől a világ bemutatását célozta meg. Az igazi szerepe a fotográfiának, hogy megérint, emóciót vált ki, és így indít el gondolatokat, és jó esetben cselekvést.
Kérdés: Azt mondta, hogy a hiány indítja el, de a képek csupán a hiány megfogalmazására, felmutatására képesek.
Petendi Szabó Péter: Igen, de ha mindenki hozzáteszi a magáét, akkor talán a hiányos szövet befoltozódik.
Horváth Judit: Jó látni, hogy vannak ilyen fiatal, érzékeny művészek, csak nagyon kevesen vannak.
Petendi Szabó Péter: Nincsenek kevesen, születnek izgalmas, jó anyagok, csak nem jutnak el a közönséghez. Tőlem is sokkal több energiát igényel a munkák eljuttatása a közönséghez, mint a képek elkészítése.
Izgalmas, elgondolkodtató program volt, mindenkinek jó szívvel ajánlom, hogy figyelje Petendi Szabó Péter kiállításait, munkáit.
Velenczei Ágnes