Társadalmi részvétel fejlesztése – más nézőpontból
2011. július 29.
Lejegyezte: Velenczei Ágnes
Pallai Katalin vagyok, mióta az eszemet tudom, a városok érdekelnek meg a települések, a rendszerváltás óta önkormányzatokkal dolgozom. A 90-es években főleg helyi stratégiákkal foglalkoztam, ami nem csak önkormányzatokat jelent, hanem a települést, a település polgárait, többi szereplőjét is. A 2000-es évek óta egyre inkább a társadalmi részvétel felé fordult a figyelmem: hogyan lehet egy olyan folyamatot létrehozni, amitől nem csak papíron lesz egy stratégiánk a pályázatok elnyeréséhez. Hogyan lehet olyan együttműködési folyamatot létrehozni, ami tényleg vezeti a települést. Azért fordult efelé a figyelmem, mert hazai terepen ez egy elég gyenge pont az önkormányzatok működésében.
Tehát aktuálisan ilyen stratégiai folyamatokkal foglalkozom és közösségi konfliktuskezeléssel, olyan konfliktusokkal, melyek különböző szereplők, önkormányzatok, civil és egyéb szervezetek, magánszemélyek, üzleti szereplők között kialakuló érdekellentétekből fakad. Mediátorként is dolgozom, és konfliktuskezelést is oktatok. Nem csak Magyarországon dolgozom, nemzetközi megbízásaim is vannak, ami fontos szerepet tölt be a munkámban. Ezekben ugyanis nem csak az önkormányzatot kell felkészíteni jó stratégia készítésére, hanem a többi szereplő együttműködési folyamatait is segíteni kell. Ez egy sokkal jobb lehetőség, mert többféle helyzettel, és különbözőképpen gondolkozó, működő szereplőkkel lehet dolgozni. Eddigi munkáim során inkább az önkormányzatok oldalát ismertem meg, nemrégiben azonban új tereppel találkoztam. Február óta, „amatőr civilként” egy iskolamentő szerveződés részese vagyok. Így a másik oldalról is megtapasztaltam a civil oldalnak az önkormányzattal történő együttműködését, megoldás-keresését.
Azt a feladatot kaptam, hogy a mai előadásban arról beszéljek, hogy miként tudnak a civilek az önkormányzattal együttműködni, úgy, hogy mindkét fél képes legyen túllépni saját szempontjain. Néhány lépésen keresztül próbálom megmutatni, hogy egy civil szervezet miként tud az önkormányzattal együttműködni, hogyan tud egy ilyen folyamaton végigmenni.
Az előadás tervezett módszereinek elhangzása után Katalin egy játékot ajánlott, amiben kipróbálhatták a hallgatók, hogy egymással szembefordulva és egymás kezét megfogva 20 másodperc alatt hányszor képesek egyik és másik oldalra lehajtani a kezeiket. Az eredményt megismerve, rávilágított, hogy a többség ösztönszerűen versengő játékot kezdett (szkanderezés), ahogy ezt általában tesszük olyan helyzetekben, amikor érdekellentétek megoldásába kezdünk, akkor is, ha nem egy kiélezett konfliktusról van szó, csupán úgy érezzük, hogy nem bízunk az ellenfélben.
Nagyon fontos, hogy elgondolkozzunk azon, hogy mi történik akkor, ha versengő módon gondolkodunk, versengő módon beszélünk, illetve mi akkor, ha kooperatív módon; ez egy nagyon fontos különbség. A 70-es évek vége felé komoly gondolkodás indult el arról, hogy a tárgyalási technika arról szól, hogy amikor leülök az ellenféllel és mindkettőnknek megvan a saját érdeke, akkor megpróbálok minél többet érvényesíteni a saját érdekeimből. Kompromisszumra törekszünk, alkura, ami arról szól, hogy az adott tortából minél nagyobb szelet jusson nekünk.
1981-ben Roger Fischer és William Ury egy nagyon fontos könyvet jelentetett meg. A Harvardon, egyikük a jogi karon, a másikuk az üzleti karon dolgozott, és azon kezdtek el gondolkodni, hogy hogyan lehetne másképp tárgyalni. Ők vezették be azt a gondolatot, hogy van az érdekalapú tárgyalás és van a pozíció-alapú tárgyalás. Ez a kettő nagyon más gondolkodást kíván. A kiosztott anyagban lévő forrást mindenkinek ajánlja az előadó: Fischer–Ury–Patton: A sikeres tárgyalás alapjai. Bagolyvár Kiadó. 1998.
A könyv megkülönbözteti a versengő és az együttműködő tárgyalást, s mindkettőnek bemutatja a jellemzőit. A versengő (pozíció alapú) tárgyalás során taktikai harc alakul ki. Az érdekalapú tárgyalás együttműködő tárgyalás, melynek során a két fél érdekei folyamatosan szem előtt maradnak. Az előadó háromszöget rajzolva vezeti le, hogy a háromszög felső részében helyezkedik el a pozícióm (ami a tárgyalás kezdetén a fejemben van), ez alatt vannak az érdekeim, alattuk a szükségleteim. Az érdekek és a szükségletek között az a különbség, hogy a tárgyalás során az érdekeimből hajlandó vagyok, engedni a szükségleteimből nem tudok. Ha nem a pozíciónkhoz ragaszkodunk, hanem az érdekeknél keressük a közös pontokat, akkor el tudunk jutni a megoldáshoz. Ez egy más gondolkodásmód, ami nem a kompromisszumot tartja célnak, hanem azt, hogy egy olyan megoldást találjunk, ami mindkét félnek jó, és ez lehet, hogy egy teljesen más pozíció lesz, mint amiből kiindultunk. Sokszor előfordul, hogy ha az egész érdekterületet feltérképezzük, akkor egy új, konstruktív megoldást találunk, ami mindkettőnk számára sokkal több eredménnyel jár, mint ha megpróbáljuk a meglévő tortát felosztani. Az angolok azt mondják, hogy a tortát nem felosztani kell, hanem megnövelni. Egy együttműködő tárgyalás során meg kell értenünk, hogy hol vannak a másik fél szükségletei, amitől nem mozdulhat el, és ebben az esetben eljuthatunk egy olyan helyzetbe, hogy a tortából mindkettőnknek nagyobb rész jut. Mi kell ehhez? Kell az a bizalom, hogy harc helyett elfogadom, hogy a másik fél is az érdekeink metszéspontjait keresi, és megpróbálunk erre jó megoldásokat keresni. Nem az emberre és a pozíciójára, hanem a problémára koncentrálva keresem a megoldást. A másik nagyon fontos tényező, hogy először találjak ki megoldásokat és csak utána köteleződjek el, mert ez sokkal kreatívabbá tesz. Ez esélyt adhat a mindkét fél számára jó megoldás megtalálására.
Ezeket a gondolatokat az előadó a települési sokszereplős megoldási technikák kapcsán mondta el. Mostanában kormányzási paradigmában gondolkozunk, tehát nem abban, hogy van a kormányzat, amely egyedül cselekszik, hanem van a kormányzás maga, amikor a kormányzat együttműködik az összes többi szereplővel is. Ez a korszerű kormányzás. Ezt javasolja az Európai Unió is. A legtöbb eu-s dokumentumban szerel az a meghatározás, hogy határokon átívelő. Ez a csoportok közötti határokról, a formális és informális határokról szól. Tehát bármilyen lehatárolt egységek között átívelő kommunikációt ideérthetünk. Ha egy civil szervezet és az önkormányzat közötti kommunikációról beszélünk, abban ez nagyon benne van. Tudomásul kell vennünk, hogy mindkét típusú szervezetnek megvan a saját működési logikája, s csak ezen belül képes mozogni. Tehát az önkormányzat is csak saját működési logikáján belül mozogva lesz képes kooperálni velünk, és ezt tudomásul kell venni.
Az előadó említést tett a könyvéről (A társadalmi részvételről települési képviselőknek), mely innen letölthető: http://www.pallai.hu/publikaciok/konyvek-es-konyvfejezetek/ .
Katalin a hallgatóság megkérdezésével összegyűjti azokat a szempontokat, hogy miért lép be az ember egy részvételi folyamatba, illetve milyen pozitív és negatív dimenziói vannak/lehetnek egy társadalmi részvételi folyamatnak. Beszél a jelenlegi önkormányzati gyakorlatról, ahol a részvételt legfeljebb a kész tervek legitimálására használják, és így nem élnek a hosszú távú, konstruktív együttműködés lehetőségével. Ha ugyanis az önkormányzat kellő időt és energiát fordít a tervezésre (lakosság valódi bevonása már a kezdeti lépésektől), akkor sokkal gördülékenyebbé és hatékonyabbá válik a kivitelezés. Az is bekövetkezhet, hogy elkezdenek az elképzelések közös mederbe kerülni, kialakul egy tanulási folyamat. Ha a részvétel egy hosszú távon fenntartott folyamat, akkor kialakul egy állampolgári tanulás, egy intézményi tanulás, kialakulnak az együttműködés normái, kialakulnak bizonyos szabályok, melyek betartásával biztonságosan tudunk együttműködni. Kialakul egy bizalom, hogy ez nekünk megy, ezt érdemes csinálni. Elkezd tisztává válni, hogy a településemen vagy a közösségemben milyen típusú vélemények, milyen típusú korlátok vagy milyen típusú elvárások vannak.
A társadalmi részvételről szóló füzetnek ez a legfontosabb mondanivalója: az egyszeri, projekt alapú participáció nagyon fontos dolog, de az, amire igazán szükség lenne, ahhoz, hogy egy demokratikus társadalomban éljünk, az egy folyamatos párbeszéd, illetve a párbeszéd intézményeinek kialakulása. Intézmény alatt azt a fajta közösséget érti, ami kimunkálja saját céljait, saját normáit, saját szabályait, és amely igényli részvételünket az akciókban és a megvalósításokban. Azt lehet mondani, hogy az igazi cél az, hogy egy más viszonyrendszerbe kerüljünk.
Az a kérdés, hogy egy kisebb közösségből hogy tudunk kilépni, átlépni a határt, miként lehet az önkormányzattal ilyen viszonyba kerülni. A magyar önkormányzatok a részvételről általában nem így gondolkodnak. A legitimáció törvényi kötelezettség, bizonyos tervek elkészülte után kötelező konzultációs folyamatot lebonyolítani, ez azonban pusztán egy legitimációs eszköz. Ez azért veszélyes, mert a folyamatnak ezen a pontján már nagyon nehéz azt mondani, hogy szép a terv, de rossz a kiindulópont. Ekkor már csak legitimációról lehet szó. Vannak más típusú, együttműködő mechanizmusok, amikor kezdettől elkezdünk gondolkodni, és elindulunk az információk és érdekek mentén, meghatározzuk, hogy merre akarunk menni, aztán arra csinálunk tervet. Ez egy együttműködő folyamat. Ekkor a szakembert nem arra „használjuk”, hogy mondja meg a tutit, hanem hogy technikai tudását használva készítsen tervet arra, amit mi szeretnénk. És meg is tudjuk fogalmazni, hogy mit szeretnénk, és hogy hol vannak a korlátaink, s a szakember ezeket fordítsa le hatékony megvalósításra.
Katalin az említett kis könyvet önkormányzati vezetőknek, polgármestereknek és döntéshozóknak írta azzal a szándékkal, hogy megértesse velük: ezeket a lépéseket nap mint nap meg kellene tenniük. Miért nem teszik? Mindenkinek, aki kívülről nézi az önkormányzatot, tudnia kell, hogy aki közpolitikát tanul bárhol a világban, az első dolog, amit megtanul, hogy a közpolitika egy racionális folyamat. Arra van a közszolga, arra van a közigazgatás, hogy racionálisan elemezzen, megoldásokat dolgozzon ki, és azokat a megoldásokat megvalósítsa. Ha ebben a gondolkodásban maradunk, akkor mi az önkormányzat logikája? Az, hogy van legjobb megoldás, meg tudom találni a legjobb megoldást, utána pedig érvelni kell, hogy ez egy jó megoldás, hogy mindannyian megértsétek azt, hogy ez A jó megoldás. E mögött az a szemlélet áll, hogy van a szakértő és van az amatőr. Ez az egész közpolitikai gondolkodás alapja. Noha ezt már 20-30 éve elkezdték különböző módokon fölülírni, alapvetően ez a közpolitikai logika. Ebbe nem fér bele ez a részvételi játék. Saját működési logikájában a hivatalnak a döntések meghozatala érdekében a közpolitikai racionalitás szerinti lépéseken kell végigmennie.
De sajnos a magyar önkormányzatok nagy része még ezen a szinten sem áll. Vannak szakemberek, akik elindulnak ezen a racionális úton, és aztán van egy politikai folyamat (partikuláris egyéni vagy csoportérdekek), ami jelentősen torzítja ezt a racionális utat. Ráadásul az önkormányzat is nehezen megfogható, mert minden ügy más ügyosztályon dől el. Egy ilyen önkormányzattal szemben állva a civil csinál egy közösséget, a közösségen belül megpróbálja kimunkálni azt, hogy mik az én céljaim, mik az én értékeim, milyen irányba akarok menni, mit szeretnék elérni és mi a mozgásterem ezek elérésében. És a civil általában tud egy sokkal egységesebb hangot kialakítani, és megpróbál megegyezni az önkormányzattal. A civil fejében az van, hogy nem bízik az önkormányzatban és nem reméli, hogy képes átlépni az önkormányzatban meglévő buktatókat. Ez a bizalomhiány falat épít köztünk. Amíg ez a bizalom hiányzik, addig csak méregetem a tárgyalópartneremet. Egyik problémánk tehát a bizalomhiány, a másik, hogy sokszor nincs is partner.
Márkus Ági megfogalmazza, hogy ez csak egy demokratikus rendszerben gondolkodva jelent problémát, mert egy diktatórikus rendszerben a hivatal elfogadtatja saját normáit, és nincs vita.
Pallai Katalin: Egy másik kultúrában gondolkodik, egyáltalán, másként látja a világot. De mi a célom? Hogy együttműködjek vele. Az én civil sztorimban az is kiderült, hogy amíg ő ebben a kultúrában él, és azt mondja, hogy én vagyok az önkormányzat, addig én nem vagyok szereplő, mint civil. Tehát nem csak az kérdés, hogy a részvételre szükség van e, hanem az is kérdés, hogy én szereplő vagyok -e. És ez egy nagyon fontos dolog. Az önkormányzat az ügyeket jól megoldható technikai ügyként értelmezi, és mivel technikai ügy, ezért nem vagy szereplő, hiszen megválasztottál engem, és majd négy év múlva sommásan mondd meg, hogy hova menjek! Tehát egészen más a demokrácia-felfogása azoknak, akik harcolnak a közösségekért és a részvételért és azoknak, akik azt mondják, hogy a részvétel zaj egy racionális politikai folyamatban. Saját küzdelmünkről a blogomban számoltam be (http://www.pallai.hu/2011/07/lehet-a-tudas-demokratikus-vagy-antidemokratikus/).
Miért tudott ez működni? Mert amíg nem voltunk szereplők, addig a közösség erejét használtuk arra, hogy belépjünk egy konzultációs folyamatba. Nem kértük az önkormányzati pozíciók felülvizsgálatát, elfogadtuk azt, hogy az önkormányzatnak is az a célja, hogy jó megoldást találjon. Fontos volt, hogy a szülők generálták azt az együttműködési folyamatot, melynek során és következtében jöttek létre azok az önkormányzati (a szülők számára pozitív) elköteleződések, amikből utána már nehéz volt kilépnie az önkormányzatnak. Közben egyetlenegy negatív hír nem került nyilvánosságra, bár csúnya dolgok történtek, mert az alapítvány nem akarta, hogy megmaradjon az iskola. A történet végig egy pozitív hírként működött, tehát az önkormányzat is nyertessé vált, noha az eredeti pozíciójából jelentősen elmozdult a végleges megoldás elfogadásával. Nyertessé vált, mert elismerést kapott, mert jól érezte magát, mert aki kezdetben úgy nézett ki, hogy egy tapodtat nem mozdul el abból, hogy más iskolákban helyezi el a mi gyerekeinket, egy idő után boldogan kooperált velünk. És most ő próbálja megvalósítani a programjainkat, mert a bizalom révén ő is el tudott kezdeni velünk együtt gondolkodni. És miért? Mert nem a versengő, hanem a kooperációt építő stratégiával jöttünk be.
Azt szoktuk mondani, hogy ha van egy érdekellentét, háromféle módon lehet megoldani: az egyik az erő, ami igen gyakori (a média is itt van, mert a médiához fordulás is erőből próbálkozás). A másik a jog. Mi nem használtuk a jogot, amikor eszköz lehetett volna, mert részkérdésekben nem lehet kiugrálni a kezdeti, bizalomépítő megállapodásból. A harmadik az együttműködő tárgyalásos megoldás. Mért fontos ez? Azért, mert ha, például, a jogot alkalmazzuk, vagy az egyik fél győz, vagy a másik, de valamelyik mindenképpen vesztes lesz, vagy legjobb esetben valamiféle kompromisszumos döntés születik, de mindenképpen óriási lesz a veszteség az időhúzás miatt, és a maximum tehát az, hogy zéró összegű lesz a játszma. Ha erőt alkalmazok, akkor bizonyosan negatív összegű játszmában vagyok, mert vér folyik, valaki veszíteni fog. Ha sikerül az együttműködő tárgyalás, az egy pozitív összegű játszma, mert meg tudom találni azokat az elemeket, amik kezdetben nem voltak ott, de létrejöttek.
Nem akarom azt mondani, hogy a civileknek az a dolguk, hogy szereplőt csináljanak magukból. Ha itt most polgármesterek ülnének, akkor azt mondanám, hogy a ti dolgotok az, hogy szereplőnek nézzétek a polgárokat, meg a civileket, meg mindenkit. De amíg ez nem így van, addig abból kell kiindulni, hogy hogyan tudom kiépíteni azt a folyamatot, amiben szereplővé teszem magamat. És a közösségépítőnek megvan az az ereje, hogy mögötte áll egy közösség, amit ő használni tud. Ami egyébként fenyegetés is, csak nem kell használni. Nincs egyedül, pozitív céljai vannak, ezt a pozitív célt meg kell értetni, és ki kell építeni azt a bizalmat, amitől kialakulhat az a légkör, amiben kooperatívan tudunk tárgyalni.
Nemrégen olvastam egy idézetet: „Nem az a kérdés, hogy kivel vagyok beszélő viszonyban, hanem hogy kivel vagyok odafigyelő viszonyban”.