Nyári Egyetem 2012 Kunbábony

Lakatos Kinga – Péterfi Ferenc
A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, Közösségfejlesztési Osztályának munkatársai

Lakatos Kinga a témában írott két publikációjának ajánlása: A képessé tétel folyamata (Parola füzetek)
További megjelenés: 2010/2. Civil Szemle

Egy bevezető történet hangzott el az előadás indításaként:
“Egy Beauty (Szépség, USA) nevű kisvárost ki akartak költöztetni a rendszeresen árvíztől sújtott területről, ami alatt, mint később kiderült, gazdag, felszíni kitermeléssel kinyerhető szénlelőhely is volt. A városka legtöbb lakója természetesen nem akart költözni, így a beruházást tervező testület egy közmeghallgatást rendezett.
Joe Szakos, közösségszervezőként dolgozott ezen a terepen, s tudta, hogy elsősorban tudásban szenvednek hiányt a helyiek, sokan nem tudtak írni-olvasni, attól tartottak, hogy a sok szakmai érv között nem jut tér a helyiek “földhözragadtabb” érveinek. Ezért több aktív, tájékozottabb helyivel elkezdte a terveket körbevinni a városkában, beszélgettek róla az emberekkel, az írni-olvasni nem tudóknak az aktivisták felolvasták a vaskos programot.
A meghallgatáson aztán természetesen röpködtek a szakkifejezések és bonyolult fejtegetések, majd amikor a kérdésekre került a sor, felállt Johnny Mullins, akiről a városka minden lakója tudta, hogy sem írni, sem olvasni nem tud. Azt mondta:
“Ha megnézik a program 17. oldalán szereplő adatokat arról, hogy hány embert kell elköltöztetni, látni fogják, hogy nem egyezik az 54. oldalon található adatokkal.”
Ezzel a meghallgatást rendezők lendülete megtört, és a helyiek, miután látták, hogy az analfabéta Johnny milyen magabiztosan tette meg a hozzászólását, sorban szót kértek és elmondták a véleményüket.
Beauty azóta is az eredeti helyén van, az összes lakójával együtt…” Tarnai Mária fordítása

Lakatos Kinga:
Csepeli György bevezető előadására visszautalok, abban látható volt, hogy Magyarországon ma az aktív cselekvők aránya kb. 10 %, és talán 70% is van a “szenvedők” aránya, ezért úgy gondolom, hogy nagyon is kell beszélni a képessé tételről, az empowermentről, mint cselekvést segítő fogalomról.
Általában a hazai társadalmi gyakorlatról elmondható, hogy hiányzik az aktív cselekvés az érintettek részéről.
Hogyan lehet pozitív lendületet adni az embereknek a különféle segítő szakmákban, hogy a saját életük alakításában kompetenseknek érezzék magukat?
A munkámban én azt szeretném, ha partnerségi viszony alakulna ki köztem és a velem együtt dolgozók között, ne én legyek aki bevonom őket, hanem ők váljanak a maguk erejéből és a segítés révén bevonttá, cselekvővé. Úgy látom, minél inkább részt vesznek a saját életük alakításában és a társadalmi életben az emberek, annál inkább aktívabbak.

Ha le akarjuk írni a képessé tétel folyamatát, tanulmányaim alapján úgy látom, 3 szintet tudunk elkülöníteni:
- Én, mint állampolgár – a saját dolgaimra, eseményeimre tudok hatni – ez az individuális szint, bennem történnek változások.
- A második színt, mikor egy csoport jut el a tudatosságig. Mi, a hasonló problémával küzdő emberek jutunk el egy közös szintre, – ez az állampolgáriságnak egy szintje -, amelyben felismerem a hasonló emberek érdekeit, a velük való közösség vállalását, s, ha szükséges, ebben a csoportban hajlandó vagyok beáldozni a saját érdekeimből, azoknak egy részét.
- A harmadik színt, ami szintén ehhez a cityzen magtartáshoz kapcsolódik, mikor vagyunk mi, és vannak mások – felvállalva a célomat, ütköztetem a külvilággal akár politikai síkon is. Egyéni, és csoport szinten.
Ez már egy közpolitikai szint. Ezért is választják szét az angol gyakorlat elméletében az enablement és az empowerment fogalmakat, az egyéni és a csoportos tudatosságot. Ha pontos értelmezést keresünk, az enablament a képessé tétel fokozata és az empowerment itt inkább már a “hatalommal való felruházást” jelenti. Én magam nem szeretem ez utóbbi kifejezést, mert én valahogy nem akarok ilyen szereplő: hatalommal felruházó lenni.
Mindenesetre ezen a szinten már inkább a hatalmi szintek átrendezése történik, ütközésekkel, gyakorlati lépésekkel.

Cselekvő-képessé-tétel
Talán először ennek nem örültem, hogy a cselekvő szó bekerült. De aztán megfigyeltem, hogy az engem érintő cselekvésekben nem egy védett helyzetben vagyok, hatékonyabban tesz képessé a cselekvés folyamata és tapasztalata.

Péterfi Ferenc:
Néhány dolgot, hadd emeljek ki, foglaljak össze az elhangzottakból és az azokhoz tartozó további fogalmakból először Kinga gondolatmenetének megerősítésére:
Kinga itt jelzett dolgozataiban idéz egy fontos szakirodalmat: „ A képessé tétel ELMÉLETE azzal foglalkozik, hogy hogyan szerezhetik meg az emberek az irányítást saját életük felett, csoportként (közösségként) képviselve saját érdekeiket; a MÓDSZERE pedig azzal, hogy a segítő szakemberek hogyan keresik a lehetőségeket arra, hogy fokozzák/növeljék azoknak az embereknek a ‘hatalmát’ (befolyását), akik ebben hiányt szenvednek.” (Adams 2003:8)
Az enablement tehát – és most megint Kinga írását igyekszem összefoglalóan idézni – “a képessé tétel azon fázisára vonatkozik, mikor az egyén felismeri saját belső erőforrásait, önbizalma megerősödik, képessé válik saját szükségleteinek/vágyainak artikulálására, saját elképzeléseinek megvalósítására…” De ide tartozik az a folyamat is, amikor egy csoport jut el az önmeghatározás szintjéig és vállal fel közös érdekeket, célokat, mikor a csoport tagjai egyenként is eljutottak oda, hogy bíznak saját hangjukban, illetve ezen túl annak a csoportnak az erejében is, melynek tagjai.
“Az empowerment a képessé tétel azon fázisa, amikor az önmeghatározáson túljutva, a valahová tartozás örömteli élményétől megerősödve, a közösségnek nyíltan fel kell vállalnia érdekeit/céljait, tárgyalóképessé kell válnia más hatalmi csoportok képviselőivel szemben, fel kell ismernie saját hatalmi pozícióját, és mernie kell élni ennek a hatalomnak az eszközeivel a közösség érdekében.”
Ha már keressük ennek a kifejezésnek a legjobb hazai megfelelőit, még a részvételre képesítést is lehet említeni.

De – most már a saját gondolatmenetem szerint haladva -, induljunk ki egy megfosztott állapotból, ilyen az angoloknál a powerlessnek nevezett fogalom, a tehetetlenség érzése a cselekvőképtelenség gyakori oka. Ez az állapot úgy gondolom nagyon ismerős mindannyiunk számára. No, a tehetetlen állapotból a „hatni tudó állapotba” való eljutás – ez az empowerment.
Tehát
- a tehetetlenség érzésének felszámolása – azaz hatással tudok lenni a környezetemre,
- annak a lehetősége és szükséglete, hogy megoszthatják a tapasztalataikat,
- annak az átérzése, hogy megértették őket és ez a megértés a változást is hozhat magával,
- arra való esélyek megismertetését és tudatosítását, hogy közösségi ügyekben kompetens-illetékes vagyok, illetve illetékes az adott közösség.

A képessé tétel és a felhatalmazás: annak a tudatosítása, hogy én vagyok a dolgok megoldásának a kulcsa, rajtam múlik; elhitetni, hogy képes vagyok – közösségben együtt képesek vagyunk – cselekvésre, változások elindítására (önbizalom). Harkai Nóra társunk azt írja erről: „Magán és közügyekben is legyen bátorságuk és kedvük engedély nélkül szót emelni, a következményektől való félelem nélkül.”

Az elmúlt három napban sok példát hallottunk a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség példáit, és néha azokat, amelyek ennek a felszámolására törekednek. Ezeke alapján mondom, hogy
- az empowerment értelmezése kínálkozik egyrészt az eszköztelen, a társadalom perifériájára szorult, gyakran szegény, cigány lakosság képességének a kibontására, arra való képessé válás, hogy képes legyen a társadalmi helyzetén, az egzisztenciájának megszervezésében a saját lábára állni. Tehát az önfenntartás, a materiális életfeltételek megteremtésére, az ilyen életképesség megszerzésére irányuló erőfeszítés.
- Ám másik értelmezése – ami a közösségfejlesztés szempontjából legalább ilyen jelentőségű -, hogy a cityzen, az állampolgári szerepre való képessé tétel megvalósuljon. Ez már sokkal szélesebb társadalmi mezőre kiterjeszti e fogalom jelentőségét.
- Végül, harmadik értelmezése e fogalomnak, hogy nem csupán a közpolgárok, de a döntéshozók és a környezetünben működő intézmények képessé tétele ugyanilyen jelentőségű folyamat kellene legyen.

Ám, ha valaki – és most a közösségi, közpolitikai területre értem a képessé tétel, képessé válás, pláne a kezdeményezés fogalmát és folyamatát – rendszeresen ennek az ellentétét tapasztalja a maga gyakorlatában, tehát hogy hiába kezdeményez, nem tud hatással lenni, akkor félő, hogy a kudarc kondícionálódik benne, az, hogy rajta nem múlik semmi, mások, nagyobb erők határozzák meg az ügyek alakulását, azokon dőlnek el a dolgok.
Itt egy új fogalmat használunk, amivel az egyik korábbi előadás is foglalkozott, és ez a tanult tehetetlenség. Abban a műhelyfoglalkozásban, ahol erről szó volt, a társadalom perifériájára került szegény – többnyire cigány – gyerekekben konzerválódó tanulási és egyéb kudarc rögzülése került szóba.
Mi kiterjesztjük itt most ezt a fogalmat a köznapi életünkre, a helyi ügyek alakításában felhalmozódó és könnyen kondícionálódó negatív tapasztalatunkra: a helyi közösség változtatási esélyeinek lehetséges kudarcára. Itt egy ellentétpárt találunk: tehát a képessé tétel mint egy fejlesztő folyamat és a tanult tehetetlenség, mint egy fullasztó, lezáró, az aktivitást kiölő, de legalábbis durván korlátozó folyamata.
A tanult tehetetlenség, a szocializáció folyamatában rátanított tehetetlenség kialakítása az egyénben, amelyben azt a képet őrzi magáról a személy, hogy kiszolgáltatott, hogy cselekvésre képtelen, és nála nagyobb hatalmakkal nem szabad szembeszállnia. Amiért a témánk szempontjából ez egy veszélyes folyamat, mert következménye, hogy a szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek magunkat, sőt passzív, elkerülő magatartással reagálunk ilyen helyzetekben.

Ha valaki rendszeresen azt tapasztalja, hogy nem múlik rajta semmi, hogy tettei hatástalanok a környezetére, akkor passzívvá válik, nem kezdeményez. A közösségi kezdeményezés politikai „kikerülése”, halogatása, szabotálása a hatalom részéről különösen káros társadalmi következményekkel jár. A sikertelen cselekvés, a közösségi részvétel nehezen feltámadó aktivitása, a politikai szereplők részéről a civil kezdeményezések gyakran tapasztalt szándékos „kifárasztása” is kumulálódhat, azaz a kezdeményezés és a részvétel esélyének, értelmének, illúziójának a tartós, rosszabb esetben a végső elvesztését is magával hozhatja. Az élénk közélet, az erős, érdekérvényesítésre és a hatalom ellenőrzésére képes civil társadalom kialakulásának, kiépítésének hiányára találunk magyarázatot itt.
Ez az élmény gyakran egy szocializációs folyamattá áll össze: Az empowermenttel, a politikai felhatalmazás esélyével szemben a képtelenség (powerless), a tehetetlenség berögződését, azaz a rátanított tehetetlenséget „eredményezi” következményként.
Itt különösen kiemelendő a társadalmi felelőtlenség kérdése, hiszen ilyen esetekben a politikai szereplők hatalommegosztástól való félelmükben valójában a közösség elleni „bűntettet” követnek el.

Azért fontos, hogy erről beszélünk, mert jó, hogy bizonyos folyamatokat, viselkedéseket megértsünk, ez segítheti a változtatásban való tudatosabb és sikeresebb közreműködésünket.

Sélley Andrea jegyzete

Ez a bejegyzés 2010. július 31. szombat 20:05-kor készült és a következő kategóriákban található: Nincs kategorizálva. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. A hozzászólások, és a visszajelzések is tiltva vannak.