Hogyan varázsoljunk újjá egy közteret?
Résztvevők: Móra Vera – Ökotárs Alapítvány vezetője, Bardóczi Sándor – tájépítész, szakújságíró, Portchy Szabolcs – építész, Szernt József Stúdió vezetője
Beszélgetésvezető: Péterfi Ferenc
PF: Mi az oka, hogy az Építészfórumon olyan hangsúlyos a közösségi részvétel?
BS: A lap alapvetően arra jött létre, hogy az építészek kommunikálhassanak, publikálhassák a munkáikat, de később nyilvánvalóvá vált, hogy az egyoldalú kommunikáció az elefántcsonttoronyból nem célravezető, nem vállalható. Az én szakmai indíttatásom az, hogy a tájépítészetben főleg közös terekkel foglalkozunk – szemben az építészekkel, akik főleg privát tereket terveznek. A köztér, a táj tervezése egy sokszereplős folyamat, így a szakmai indíttatás alapjai megvannak.
PF: Mi az elmúlt években sokat tanultunk a tájépítész szakmától. Úgy érzem, hogy talán már az oktatási rendszeretekben lehet ennek valami alapja.
BS: Én egyáltalán nem vagyok megelégedve a hazai képzéssel, de mindenképpen van ennek alapja a képzésbe. Említhető Christine Forest, aki elkezdett egy kurzust a közösségi terekről, természetesen Amerikából hozott példákkal, építész vonalon pedig Szabolcs hozza ezt a vonalat. ’95-ben elcsíptük karunk alapítóját, Mőcsinyi Mihály professzor urat, hogy tartson nekünk fakultációt. Az volt a kikötése, hogy mi mondjuk meg a címét. Akkor valami inspirációra azt a címet adtuk, hogy a „parkhasználók lélektana”. Nagyjából itt kezdődött hivatalosan a közösségi szempontú oktatás, ami nyugaton már régebb óta része a tananyagnak.
PF: Amikor itt felújíttattuk a kunkbábonyi házat, az építész összeszedte az ötleteinket, majd megkért minket, hogy néhány hétig ezt nézegessük, vesszünk össze rajta. Mennyire nyitottak az építészek a felhasználó igényeire?
PSz: Két fajta építész van, az egyik túl nyitott, gyakorlatilag egy-az-egyben megvalósítja a megrendelő ötleteit, még ha azzal szakmailag nem is ért egyet. A másik szélsőség, amikor az építész meggyőzi a megrendelőt a saját elképzeléséről, míg az elhiszi, azonosul vele, és esetleg csak évekkel később jön rá, hogy nem is ilyen házat szeretett volna. Az egyetemi képzésben a tervezői individuum kibontakoztatását segítik, a párbeszéd, a kommunikáció nem nagyon kerül szóba. A Stúdió a Jezsuita Rend támogatásával jött létre, ők adják a helyet, rezsit még mostantól egy évig – ez egyfajta inkubátor szerep. 2004-ben kerültem be a vadonatúj Stúdióba. Mivel egy amerikai professzor vezette, számunkra egészen újszerű szemléletet hozott, civilekkel, érintettekkel kellett egyeztetnünk és ilyen módon végigvinni egy tervezési folyamatot. Később Amerikában végeztem el egy közösségi tervezés kurzust egy nagyon elit építészirodán.
PF: Miért éppen az Ökotárs Alapítvány állt elő ezzel aközterületek újjávarázsolásáról szóló kézikönyvvel?
MV: Itt is az amerikai bölcsesség behozásáról van szó, egy New York-i székhelyű intézmény szellemi termékét adoptáltuk, amely végigvezeti az olvasót azokon a szempontokon, hogy miként lehet a közterületek felhasználóinak bevonásával tervezni. Azért ez nem csak egy szimpla fordítás, igyekeztünk hazai példákkal színesíteni. A Ökotárs elsősorban civil szervezeteket támogató alapítvány. Eddig elsősorban a pénzügyi támogatás, ill. szervezetfejlesztés, tapasztalatcsere volt a fő profilunk. A MOL támogatásával van egy ún. Zöldövezet programunk, zöldfelületek létrehozására. Mi az elejétől fogva javasoltuk, hogy mindenképpen legyen egy közösség a fejlesztések mögött, így jött létre az a program, ami közösségi zöldfelületek támogatását végzni. A program 3. évében adtuk ki ezt a könyvet, hogy legyen valami útmutató a támogatott civil szervezetek számára. A pályázatunk most már kétfordulós és szeptembertől szeretnénk tájépítész hallgatókat is bevonni facilitátorként.
PF: Még egy külföldi példa, ami nagy hatással volt rám, Sanya csinált egy interjút egy kanadai kisvárosban élő magyar tájépítész hölggyel.
BS: Annyira összeérnek a szálak, hogy a módszertant ők is a New York-i PPS-től vették. Ők csináltak például egy videókamerás felmérést, hogy az emberek hogyan viselkednek a közterületeken. Pl. a megfigyelték, hogy a tagolatlan, egybefüggő épületfalak olyan érzetet keltenek az emberekben, mintha meg akarnék őket félemlíteni, el akarnák őket személyteleníteni. A kanadai példában egy fél városligetnyi közpark a főszereplő, ahogy egy intenzitás-váltás történik, két egyetem, mini városközpont is akarja használni. A városvezetés már ott tart, hogy egy ilyen változást meg kell beszélni a civil szervezetekkel, meg kell vizsgálni, hogy a park terhelésében milyen változások állnak be, milyen új funkciókat kell elhatározni. Ami nagyon tanulságos számunkra, hogy ez egy nem tervezhető folyamat, a politikusok mégis bevállalták, pedig nem tudják, hogy mennyi ideig fog tartani és mennyibe fog kerülni, ráadásul nem is biztos, hogy az ő választási ciklusukban bármilyen eredményt hoz. Magyarországon ehhez képest 2007-ben hoztak egy gyorsító eljárást, amely kimondja, hogy közparkokat nem kell engedélyeztetni, nem kell szakhatóság, szaktervező, azzal az indokkal, hogy az EU-s pénzek felhasználása minél hatékonyabb legyen. Pont ellentétes tendencia, mint ami nyugaton zajlik.
MV: Az EU-s pénzek felhasználása amúgy is annyira rugalmatlanul és sablonosan történik, nem is nagyon látom esélyét, hogy ilyenfajta tudás, szemlélet bevihető ezekbe.
FP: Hadd említsek egy másik kezdeményezést: a Roma Parlament épülete a Tavaszmező utcában, illetve mögötte egy műteremház gyönyörű kerttel, s egy önkormányzati döntés alapján veszély fenyegette ezt az építészeti egységet, illetve a benne lévő funkciókat. Ők megkerestek titeket. Hogyan történt ez?
PSz: Igen, Christine Forest keresett meg minket, mert egy többlakásos társasházat akartak építeni ezen a területen, s erre létrejött egy művészi-kulturális civil összefogás, ami első körben ért is el sikert, ideiglenesen műemlékké nyilvánították a Roma Paralament épületét.
PF:Azért meg kell jegyeznünk, hogy nem annyira a helyiek, mint nagyobb civil szervezetek, a Védegylet, az Óvás stb. vették a kezükbe a dolgot.
PSz: Igen, sajnos a közösségek tagjai nem is nagyon ismerik egymást, ezért szerencsés volt, hogy ezek a civilek kicsit agresszíven rányomultak erre a témára. A konkrétumok: januárban hallgatókkal aktívan bekapcsolódtunk. Az önkormányzat is tett egy ígéretet, hogy a Rév8-cal közösen megfigyelőként részt vesz a tervezési folyamatban, amelynek eredményeként létrejön néhány tervváltozat, amibe az önkormányzat is partner lehet. Először ki kellett dolgozni a célokat, hiszen az egyes résztvevők érdekei is eltérőek, majd a célokból lesznek konkrét eszközök, építészeti formanyelv. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos építészeti képzéssel ellentétben az előkészületek tartanak igazán sokáig, ráadásul tájépítész hallgatók együttműködésével, amire eddig nem nagyon volt példa. Még a Szent István Egyetem is majdnem bekapcsolódott egy gazdasági fenntarthatósági tanulmánnyal. A koncepció elkészítésével le is zárult a mi munkánk, amit nehezményeztek is, hogy miért nem dolgozzuk ki a konkrét részleteket is, de ezt közösségi részvétellel csak sok év alatt lehetne megoldani.
Érdekes volt látni, hogy ki-ki a saját érdekét képviselte, egy kicsit kilátástalan helyzetben, ahol már nem volt veszítenivaló, de talán épp ettől nagyon egyedi volt az egész folyamat.
A helyiek részéről szokott-e felajánlás érkezni, akár művészileg, vagy a formakincs megtalálásában?
MV: Vidéki esetekben vannak példáink arra, hogy pl. helyi fafaragók csinálták meg a padokat, vagy a helyi kerámikus munkáit is felhasználták. Azért ezeknél a projekteknél nem egy olyan szintű krízishelyzet volt, mint a Tavaszmező utca esetében.
BS: Én olyan példákat ismerek, ahol helyi művészek kezdték el indukálni a folyamatot. A köztérfelújítási pályázatoknál általában tervezésre nem is lehet pénzt kapni, így ezt vagy önerőből csinálják, vagy a közbeszereztetett kertépítő vállalkozó kvázi ingyen megcsinálja, de általában nincs is ilyen irányú szakembere. Az EU-s pályázatok egy olyan verklit jelentenek, amelybe bekerülve teljes mértékben elvész a lehetősége bármilyen részvételnek, helyi akciónak. Ebben egyébként nem az EU a sáros, ők általában nagyon jó irányelveket fektetnek le, de aztán teret adnak a nemzeti sajátságoknak, beleértve sajnos a nemzeti bürokráciát.
Hogyan lehetne a jó példáknak valamilyen PR-t adni, hogy akár a vidéki településeken is az emberek kezdjenek el szervezkedni?
BS: Tudok egy jó példát, Balatonbogláron csináltunk egy közösségi integrált városfejlesztési stratégiát Dömötör Tamással, aki ilyen témában doktorált. Kerestük a lehetőségét annak, hogyan lehet a közösséget bevonni egy IVS elkészítésébe. A második műhelybeszélgetésen már jöttek az ötletek. Az egyik legérdekesebb, hogy fölvetették, hogy havonta egyszer találkozzunk, csináljunk egyfajta tervtanácsot, és beszéljük meg ezeket a dolgokat. A legjobb tapasztalatunk az volt, hogy miután végetért a tanácskozás, még másfél órát beszélgettek a kultúrház előtt.
Hol tart most a Tavaszmező utcai akció?
PSz: A Tavaszmezős projektben a mi vállalásunk gyakorlatilag végetért, elkészítettünk 4-5 koncepció változatot, amely tükrözi minden résztvevő elképzelését. A civilek azonban szeretnék folytatni a munkát a hallgatókkal, de ez már az ő dolguk lesz. Sajnos több adminisztratív keretbe is bele kell férni, pl. az akkreditált képzés az egyetemen fél év, és ez letelt.
PF: Nagyon érdekes, ahogy Zsigó Jenő reagált a záró megbeszélésen, amikor többen már azt kezdték megbeszélni, hogy akkor hogyan tovább, kiket kell ezután legyőzni, Jenő egy adott ponton felállt, és azt javasolta, hogy most egyszer örüljünk annak, amit elértünk, álljunk meg egy percre ünnepelni, éljük meg a pillanat örömét, aztán majd lehet folytatni. Még egy kérdés: szerintetek jobb, szebb lesz-e az, amit a közösség tervez?
PSz: Hogy szebb lesz-e, az egy kérdés, ki mit tart szépnek, az építész szakmának általában más a véleménye, de hogy a funkciók jobbak lesznek, az biztos.
BS: Dömötör Tamás egyik fontos megállapítása, hogy a közösségi tervezést a koncepció szintig kell elvinni, mert a funkciókat a helyiek tudják a legjobban. Ugyanakkor az esztétikai tervezésről gyakran a helyi közösség magától lemond, és azt a tervezőre bízza.
Ki és hogyan koordinálta a bevonást, mik voltak a sikerek és kudarcok.
PSz: A koordinátor a Védegylet egyik tagja volt, ezért egy kicsit az egész eltolódott a civil irányba. Egyébként a funkció és a probléma is kicsit nagyobb léptékű volt, mint a környező utcák, itt egy roma-kulturális téma volt a középpontban. Sok jól bevált technikát használtunk, pl. a helyiségeket kivágtuk méretarányosan, ezeket lehetett tologatni, rendezgetni. Lényegében a szakmai gondolkodásmódot le tudtuk fordítani egy mindenki számára érthető, játékos formára.